3: Mire tanít a düh és hogyan gátolja meg a biztonságos kapcsolatok kialakítását

A düh egy erő. Olyan, mint a zabolázatlan csikó. Ha vannak eszközeid a megzabolázására, segíti a biztonságos kapcsolatok kialakítását.

Elérkeztünk a sorozat harmadik részéhez, ami már nem tudományosan alátámasztott, szakmai tényekről fog szólni. Személyesebb vizekre evezhetsz velem. Arról szeretnék most neked mesélni, hogy engem mi vezetett el odáig, hogy a hétköznapjaimban az idő nagy részében a tartás, légzés, ellazultság állapotában legyek, hogyan hatott ez a bennem működő dühre és a békés kapcsoltok kialakítására.

Felmerülhet benned a kérdés, hogy mit jelent a tartás, légzés, ellazultság állapota és honnan tudom, hogy abban vagyok. Személyes tapasztalatokon keresztül tudom a leginkább bemutatni neked. Hónapokon keresztül gondom volt az autókulccsal. Nem részletezem milyen kellemetlen helyzetekbe kerültem emiatt, de már elértem abba az állapotba, hogy nem bíztam meg az autóban. Többször vittem szervizbe és a diagnosztika nem jelezte a hibát, a mester nem tudta megmondani, hogy mi a baj. Tehetetlenséget éltem meg, hiszen nem tudtam lecserélni és szükségem is volt rá. Egyik alkalommal egy forgalmas útkereszteződésben megálltam a pirosnál és az autó „elaludt”. A járó motor helyett az elektronika megszűnt, az autó leblokkolt. Csak a vezető felöli ajtót tudtam kinyitni, semmi más nem működött. Jelzőlámpákat nem tudtam használni, háromszöget nem tudtam kivenni a csomagtartóból. Feltorlódtak mögöttem az autók. Ideges emberek kezdtek el dudálni rám és még a szájuk is járt. Szerencsére csak néhány engedte le az ablakot, hogy halljam is mit mond. Biztosan el tudod képzelni a szitut. Kitipegtem a csini ruhámban az autó mögé és elkezdtem irányítani a forgalmat, miközben viccelődve telefonáltam a márkaszerviznek. Az ügy végül megoldódott. Mi volt ebben a helyzetben a lényeg?

Azt írtam, hogy egy ideje már tehetetlenséget éltem meg az ügy kapcsán. A tehetetlenség gyakran dühöt generál, vagyis lappangó üzemmódban az is jelen volt bennem, amit a fent leírt konkrét helyzet fel is erősített. Emlékszel az első részre, amelyben írtam arról, hogy hogyan reagál az agy a kibbillentségre? Amikor olyan esemény történik velünk, amely veszélyezteti a stabilitásunkat, agyunk egyes részei kikapcsolnak, az agytörzs mobilizálja a testet és az idegrendszert. Például felgyorsul a szívverés, erőre kapnak a végtagok, felszínesebb, ziláltabb lesz a légzés. Hétköznapi értelmezésünk szerint feszültek és idegesek leszünk. A második részben írtam Levin kutatásiról, a stresszreakciókról és a mentális elhárító mechanizmusokról. Ez mind automatizált folyamat, ilyenkor nem tudatosan döntünk. Nem tudjuk őket kikapcsolni, de azt el tudjuk érni, rá tudjuk magunkat tanítani arra, hogy minket építő módon működjenek.

A fent leírt szituban a tartás azt jelentette, hogy jelen voltam a helyzetben, nem bénított meg a düh, megéltem, hogy abban a pillanatban képes vagyok tenni valamit és tettem is. A légzés azt jelentette, hogy az éveken át végezett légzőgyakorlatoknak köszönhetően automatikusan működő légzésszabályozás csillapította a feszültséget és az idegrendszert. Ebből kifolyólag az agy minden része aktív maradt. Az ellazultság állapota pedig abban nyilvánult meg, hogy kellő humorral tudtam kezelni a helyzetet.

Írok neked egy másik példát is, amikor viszont a dühöt kellett elég jól használnom ahhoz, hogy előrébb jussak.

Az elég jól használás alatt azt értem, amikor sem befelé sem kifelé nem rombol. Amikor észrevesszük, hagyjuk, hogy működjön bennünk, de irányítjuk és békés módon fejezzük ki.

Éveken át tartott egy helyzet, amelyben még elviselhető módon nem éreztem jól magam. Önmagamat egy békés és nagyon együttérző embernek ismertem, aki mindig odafigyel mások érzésire, szeret a kedvükben járni, segíteni, akár át is vállalni feladatokat. Észre sem vettem, hogy mennyire elnyomom saját szükségleteimet és mekkora mértékben keverednek bennem az érzések és a szükségletek. Nem voltam tudatában annak, hogy nem tudom szétválasztani őket, azt hittem úgy a normális. Maradtam volna a helyzetben még sokáig, hiszen önmagamat egy békés embernek ismertem, spirituális gondolkodásom pedig azt erősítette, hogy önmagunk megváltoztatásával, formálgatásával majd jobb lesz a helyzet. Félreértelmeztem a ne árts és a szeretet elvét. Ma már hálás tudok lenni azért, hogy a feszültségnyomás akkorára nőtt bennem, hogy nemcsak simogatta az énképem, hanem elkezdte rombolni.

Rá kellett jönnöm, hogy saját szükségleteim elnyomása által magamat bántom és emiatt tombol bennem a düh.

Ugyanazok a légzőgyakorlatok, amelyeket már említettem, segítettek kivezetni, de egyre több generálódott. Minden nap csillapítottam és mintha a következő nap dupla annyi termelődött volna. Beláthatjuk, hogy ez egy komoly szélmalomharc volt és már nem mehettem el mellette. Komoly és nagyon őszinte önmunka kellett ahhoz, hogy az énképem megengedje nekem, hogy tudok dühös lenni. Ekkor kezdett el igazán változni a helyzet. Ezáltal tapasztaltam meg, hogy a düh képes motiválni, védelmezni és tanítani. Nem hiába alapérzelem és nem tanult.

Mi kellett ahhoz, hogy az énképem megengedje? Biztonság. Olyan megküzdési módok, amelyeket az én belső rendszerem biztonságosnak élt meg, vagyis a személyiségem úgy detektálta, hogy egyben marad akkor is, amikor megélem ezt a végtelenül bölcs energiát.

Megtanultam magam felé fordulni. Tudatosítani a testérzeteimet, érteni és kezelni azokat. Felismerni, hogy érzéseim mögött milyen kielégületlen szükségletek, vágyak vannak, hol hagyom cserben magam. Megtanultam békés módon határokat húzni és ez építette az önbecsülésem.

A második részben írtam arról, hogy működnek bennünk automatizált érzelemszabályozó folyamatok. Ha mi nem tudunk tudatosan érzelmeket szabályozni, megteszi helyettünk a tudattalan részünk. Ezért, tanultam olyan technikákat, amelyek segítik az érzelemszabályozást. Ebben a folyamatban tapasztaltam meg azt is, hogy minél nagyobb tudásom és meggyőződésem van arról, hogy képes vagyok tudatosan szabályozni az érzéseimet, annál stabilabbnak érzem magam és annál nagyobb biztonságban tudja a tudattalan részem megmutatni nekem, hogy mi zajlik legbelül.

Mintha a tudattalan részem elkezdett volna bízni a tudatos részemben.

Most tudásom van arról, hogy szabad padlón lenni. Meg tudom magamnak engedni, mert azt is tudom, hogy fel tudok álli. Nem maradok benne. Egy számomra nagyon kedves szakember, aki segített nekem ezen az úton, egyszer azt mondta, hogy sebezhetőnek és érzékenynek lenni nem könnyű, da hatalmat ad. Én azt tapasztaltam meg, hogy ez a hatalom nem mások irányítására szolgál, hanem önmagam tudattalan részeivel teremt egy biztonságos kapcsolatot.

Az úton rengeteg tévedési lehetőség van. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem féltem, nem voltam teljesen elveszett, vagy már készen vagyok. Visszatekintve azonban elmondhatom, hogy a düh rengeteget tanított nekem és megváltoztatta az életem. Elindított egy úton és mindaz, amit az út adott, most megtart engem akkor is, amikor éppen a mélyben vagyok. Segített a biztonságos kapcsolatok kialakításában.

Kívánom neked, hogy te is fedezd fel magadban. A düh egy erő. Olyan, mint a zabolázatlan csikó. Amíg nincsenek eszközeid arra, hogy hogyan zabolázd meg, rombol. Amikor azonban már meg tudod zabolázni, táltosparipává válik. Ehhez kívánok neked sok alázatot és kitartást. Ha úgy érzed, hogy ebben fejlődnél, keress bátran. Nem vagy egyedül!

Köszönöm, hogy itt vagy és elolvastad. Az oldal alján megtalálod hogyan kaphatsz értesítést az újabb bejegyzések megjelenéséről.

Várlak szeretettel egyéni konzultációra, ahol megtapasztalhatod azt a biztonságos teret és kapcsolatot, amelyben önmagad lehetsz.